A vállalkozások életében teljesen hétköznapi helyzet, hogy ugyanazzal a partnerrel szemben egyszerre áll fenn követelés és kötelezettség. Vásárolunk tőle, ezért tartozunk neki, közben mi is értékesítünk számára, ezért ő is tartozik nekünk. Üzleti szempontból kézenfekvő lehet a gondolat: miért ne vonnánk össze a két összeget, és mutatnánk ki csak a különbözetet?
A számvitel azonban főszabály szerint nem ezt az utat követi.
Ennek oka a bruttó elszámolás elve.
Mit mond a bruttó elszámolás alapelve?
A számviteli törvény szerint:
„A bevételek és a költségek (ráfordítások), illetve a követelések és a kötelezettségek egymással szemben – e törvényben szabályozott esetek kivételével – nem számolhatók el.”
Ez első olvasásra technikai számviteli előírásnak tűnhet, pedig nagyon fontos információt véd.
A beszámolónak ugyanis nemcsak azt kell megmutatnia, hogy végeredményben mennyi marad, hanem azt is, hogy milyen gazdasági eseményekből állt elő ez az eredmény.
A bruttó elszámolás elve ezért két területen is megjelenik: nem vonhatjuk össze egymással a követeléseket és a kötelezettségeket, és főszabály szerint nem tüntethetjük el egymással szemben a bevételeket és a költségeket, ráfordításokat sem.
Nézzünk egy egyszerű példát!
Vállalkozásunk egy partnerének 10 millió Ft értékben értékesített árut, miközben ugyanettől a partnertől 8 millió Ft értékben szolgáltatást vásárolt. A partner tehát 10 millió Ft-tal tartozik nekünk, mi pedig 8 millió Ft-tal tartozunk neki.
Gazdaságilag könnyű lenne azt mondani: 10 millió – 8 millió = 2 millió Ft
Vagyis végső soron 2 millió Ft-tal nekünk tartoznak.
Csakhogy, ha a beszámolóban csak ezt a 2 millió Ft-os nettó követelést mutatnánk ki, fontos információk tűnnének el.
A valós gazdasági helyzet ugyanis az, hogy van: 10 millió Ft követelésünk és 8 millió Ft kötelezettségünk.
A kettő nem ugyanaz, mint egyetlen 2 millió Ft-os követelés.
Miért számít ez, ha a különbség ugyanannyi?
Első ránézésre valóban úgy tűnhet, hogy mindegy. Pedig egyáltalán nem az.
Képzeljünk el két vállalkozást.
Az egyiknek van 2 millió Ft követelése, és nincs kötelezettsége.
A másiknak van 102 millió Ft követelése és 100 millió Ft kötelezettsége.
A két társaság nettó pozíciója matematikailag ugyanaz: +2 millió Ft.
A pénzügyi helyzetük azonban nyilvánvalóan nem azonos.
A második vállalkozásnál százmilliós nagyságrendű követelések behajthatóságától függ, hogy képes lesz-e teljesíteni a saját kötelezettségeit. Sokkal nagyobb a kitettsége, a finanszírozási igénye és a kockázata.
Ha csak a nettó 2 millió Ft-ot látnánk, ezek az információk teljesen eltűnnének.
A bruttó elszámolás elve tehát nem öncélú számviteli szabály: azt akadályozza meg, hogy az egymással összefüggő, de önálló gazdasági tételek összevonásával elfedjük a vállalkozás tényleges méretét és kockázatait.
Ugyanez igaz a bevételekre és a ráfordításokra is
A szabály másik oldala legalább ilyen fontos.
Tegyük fel, hogy egy vállalkozás egy ügyletből 100 millió Ft bevételt ér el, amelyhez 80 millió Ft ráfordítás kapcsolódik. Az ügylet eredménye valóban 20 millió Ft.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a könyvelésben egyszerűen 20 millió Ft bevételt mutathatunk ki.
A gazdasági tartalom: 100 millió Ft bevétel – 80 millió Ft ráfordítás = 20 millió Ft eredmény.
Ha kizárólag a 20 millió Ft-os különbözet jelenne meg, elveszne az információ arról, hogy a vállalkozás mekkora gazdasági teljesítmény mellett érte el ezt az eredményt.
Nem ugyanaz ugyanis 100 millió Ft bevételből 20 millió Ft eredményt elérni, mint 25 millió Ft bevételből 20 millió Ft eredményt elérni.
Az eredmény mindkét esetben 20 millió Ft, a vállalkozás működéséről azonban egészen mást mond a két adat.
Miért fontos ez egy cégvezetőnek?
A bruttó elszámolás elve különösen jól mutatja, miért nem elegendő kizárólag a vállalkozás eredményét figyelni.
A tulajdonost és a vezetőt természetesen érdekli, hogy a társaság nyereséges-e. De önmagában az eredmény nem mutatja meg a vállalkozás teljes gazdasági helyzetét.
Fontos tudni azt is, hogy:
- mekkora árbevétel mellett keletkezett ez az eredmény,
- milyen nagyságú költség- és ráfordításszint kapcsolódik hozzá,
- mekkora követelésállományt kell behajtani,
- és mekkora kötelezettségállományt kell finanszírozni.
Éppen ezért egy vállalkozás megítélésénél a mérlegfőösszeg, az árbevétel, a követelések és a kötelezettségek nagysága önmagukban is fontos információt hordoznak.
De mi történik, ha ténylegesen beszámítjuk a követeléseket?
Itt fontos különbséget tenni a számviteli nettósítás és a követelések tényleges rendezése között.
Térjünk vissza korábbi példánkhoz.
Partnerünk 10 millió Ft-tal tartozik nekünk, mi pedig 8 millió Ft-tal tartozunk neki.
Ha ezek egyszerűen fennállnak egymás mellett, a mérlegben főszabály szerint nem mutathatjuk ki csak a 2 millió Ft-os különbözetet.
Más kérdés azonban, ha a követelések és kötelezettségek jogilag ténylegesen beszámításra kerülnek, és ennek következtében 8 millió Ft erejéig megszűnnek.
Ebben az esetben már maga a gazdasági helyzet változott meg.
A beszámítás után ugyanis nem áll fenn 10 millió Ft követelés és 8 millió Ft kötelezettség: a rendezést követően valóban csak a fennmaradó 2 millió Ft-os követelés létezik.
Ezért fontos megérteni:
a bruttó elszámolás elve nem azt tiltja meg, hogy egymással szemben fennálló követeléseket és kötelezettségeket jogszerűen rendezzünk vagy beszámítsunk. Azt tiltja, hogy a ténylegesen még fennálló tételeket pusztán a beszámoló egyszerűsítése érdekében összevonjuk.
A nettósítás néha mégis megengedett
A bruttó elszámolás elve sem abszolút szabály.
Maga a számviteli törvény is úgy fogalmaz, hogy a bevételek és ráfordítások, illetve a követelések és kötelezettségek a törvényben szabályozott esetek kivételével nem számolhatók el egymással szemben.
De melyek ezek a kivételek?
A számviteli törvény több helyen kifejezetten megengedi vagy előírja, hogy bizonyos gazdasági eseményeknél ne a két oldal teljes összegét, hanem azok különbözetét számoljuk el. Ilyennel találkozhatunk például egyes eszközök értékesítésénél, ahol az értékesítés bevétele és az eszköz könyv szerinti értéke közötti különbözet jelenik meg az egyéb bevételek vagy egyéb ráfordítások között. Hasonló nettó elszámolással találkozhatunk bizonyos pénzügyi műveleteknél és árfolyam-különbözeteknél is.
Ezek azonban nem szabadon választható nettósítási lehetőségek. A vállalkozás nem döntheti el pusztán célszerűségi szempontból, hogy számára egyszerűbb lenne-e csak a különbözetet bemutatni.
A kivételhez mindig szükség van arra, hogy azt a számviteli törvény az adott gazdasági eseményre lehetővé tegye vagy előírja.
Ezért a gyakorlati szabály egyszerű: főszabály a bruttó elszámolás; nettó elszámolást pedig ott alkalmazunk, ahol azt a számviteli törvény kifejezetten előírja.
Fontos továbbá megkülönböztetni a nettó számviteli elszámolást attól az esettől, amikor két követelést a felek ténylegesen beszámítanak egymással szemben. Utóbbi esetben nem pusztán a bemutatás módja változik: maga a követelés és a kötelezettség szűnik meg a beszámítás erejéig.
Vagyis vannak olyan speciális gazdasági események, amelyeknél a törvény maga engedi vagy írja elő a nettó elszámolást.
A főszabály azonban változatlan: ha a törvény valamely konkrét esetben nem engedi meg az eltérést, a gazdasági eseményeket bruttó módon kell bemutatni.
Ez azért fontos, mert nem a vállalkozás döntése, hogy egy adott ügyletet számára kedvezőbb vagy egyszerűbb módon bruttó vagy nettó módon kíván-e bemutatni.
A bruttó elszámolás a vállalkozás valódi méretét is védi
A szabálynak van egy további, sokszor kevésbé látványos következménye.
Ha egy vállalkozás szabadon nettósíthatná bevételeit és ráfordításait, követeléseit és kötelezettségeit, akkor papíron lényegesen kisebbnek mutathatná magát annál, mint amekkora gazdasági tevékenységet ténylegesen végez.
Ez pedig nemcsak a tulajdonos vagy a bank számára lenne félrevezető.
A vállalkozás méretéhez számos számviteli és más jogszabályi kötelezettség kapcsolódhat. Ezért különösen fontos, hogy az árbevétel, az eszközök és a kötelezettségek ne tűnjenek el pusztán azért, mert egymással szemben álló tételekről van szó.
A bruttó elszámolás elve tehát egyúttal azt is biztosítja, hogy a beszámolóból a vállalkozás gazdasági tevékenységének valódi nagyságrendje legyen megismerhető.
A vállalkozás mérete a kockázati megítélésben is számít
A vállalkozás tényleges méretének bemutatása ráadásul nemcsak számviteli szempontból fontos. Annak a cég külső megítélésében is komoly jelentősége van. A bankok, hitelbiztosítók, beszállítók és céginformációs szolgáltatók ugyanis nem kizárólag egy-egy pénzügyi mutatót vizsgálnak. A vállalkozás egészének kockázatát próbálják megbecsülni.
Képzeljünk el két vállalkozást, amelyeknek az eredményességi, likviditási vagy eladósodottsági mutatói nagyon hasonlóak, az egyik azonban 100 millió Ft, a másik 10 milliárd Ft éves árbevétellel működik. A két vállalkozás kockázati megítélése azonban nem lesz azonos teljesen azonos mutatószám mellett sem.
Ennek hátterében részben statisztikai és valószínűségszámítási összefüggések állnak. A cégminősítő rendszerek nagy mennyiségű múltbeli adat alapján próbálják megbecsülni többek között annak valószínűségét, hogy egy vállalkozás a jövőben fizetésképtelenné válik. A vállalkozás mérete pedig maga is része ennek a kockázati modellnek.
Az cégminősítő, kockázatelemző vállalkozások nyilvánosan elérhető módszertani tájékoztatója több esetben például kifejezetten fizetésképtelenségi valószínűséggel arányos kockázati indexről beszél, amelyet több száz paraméterből állítanak elő, és a kockázati kategóriák kialakításánál a vállalkozás méretét is figyelembe veszik.
Ez a gyakorlatban azt eredményezheti, hogy két, pénzügyi mutatói alapján hasonló vállalkozás közül a nagyobb vállalkozás lényegesen kedvezőbb kockázati besorolást kap.
Ez nem viszont nem jelenti azt, hogy az adott nagyvállalkozás ténylegesen jobban gazdálkodik. A minősítési rendszer azt is figyelembe veheti, hogy a hozzá hasonló méretű vállalkozások körében statisztikailag milyen gyakorisággal következik be fizetésképtelenség.
Emiatt fordul elő, hogy egy nagyobb vállalkozás – egy kisebb, egyébként kiválóan működő társasághoz képest – pusztán a statisztikai kockázati modellből adódóan is kedvezőbb minősítést kap.
Ez visszavezet bennünket a bruttó elszámolás elvének jelentőségéhez.
Ha a számvitel indokolatlan nettósítással eltüntetné a bevételek, ráfordítások, követelések vagy kötelezettségek jelentős részét, akkor nemcsak a beszámoló veszítene információtartalmából: a vállalkozás tényleges gazdasági méretéről kialakuló kép is torzulhatna.
Összefoglalva
A bruttó elszámolás elvének lényege egyszerű: nem csak a végeredményt kell bemutatnunk, hanem az ahhoz vezető gazdasági tételeket is.
Ha 10 millió Ft követelésünk és 8 millió Ft kötelezettségünk van, az főszabály szerint nem azonos egy 2 millió Ft-os követeléssel.
Ha 100 millió Ft bevétel mellett 80 millió Ft ráfordításunk keletkezik, az nem azonos 20 millió Ft bevétellel.
A matematika ugyanoda vezethet, a vállalkozás gazdasági helyzete azonban teljesen más.
A bruttó elszámolás elve éppen ezt az információt őrzi meg: megakadályozza, hogy az egymással szemben álló tételek összevonásával eltűnjön a beszámolóból a vállalkozás tényleges gazdasági teljesítménye, vagyoni helyzete és kockázata.
A következő részben az egyedi értékelés elvével foglalkozunk: azt vizsgáljuk meg, miért kell a vállalkozás eszközeit és kötelezettségeit főszabály szerint egyedileg értékelni, és miért nem elegendő egy teljes követelés-, készlet- vagy eszközállományt egyetlen összegként kezelni.
Számviteli alapelvek 1. rész – Miért fontosak egy cégvezető számára?
Számviteli alapelvek 2. rész – Mi történik, ha bizonytalanná válik a vállalkozás jövője?
Számviteli alapelvek 4. rész – A könyvelésben szerepel, de valóban létezik?
Számviteli alapelvek 7. rész – Ahol az egyik üzleti év véget ér, ott kezdődik a következő
Számviteli alapelvek 8. rész – Melyik év eredményét terheli a költség?
